„Elmehetett volna az ázsiai pusztákra madárijesztőnek, ahol Dzsalnak hívják az északi szelet. Mintha nagyon fázott volna, vagy messziről utazott volna fergeteges időben, és a hideg eső csapkodta hátulról és oldalvást a gyékényes kocsit… Egykedvűen meghajolt, és nagyon vigyázott, hogy a mohos, pókháló lepte borosüveg ki ne csússzon a hóna alól. Furcsán félszeg volt, amint váratlanul társaság előtt találta magát abban a házban, ahol máskor úgy szokták fogadni, mint egy inkognitóban levő királyt.”[1]

Vigasztalan ömlik az eső a városra, a holdat hiába keresném. Az üvegek fürgén koccannak össze kezemben, fázok. Nadrágom szára issza a vizet, súlya már több kiló. Köhögve indul az autó.

Köröttem marionett bábuk a táncoló fiatalok, gyönyörű álmuk arcukon ragyog. Testük megfeszített íj, hangszer húrja, a gondtalan magány, ahogyan járják boldog táncukat. Nézem az arcukat, kezeik játékát, a párezer mozdulatot. Lehunyt szemmel hallgatom a zenét, megszűnik a világ. Mint ahogyan mindenki a teremben a zene ritmusára kilépem a magam távolságát én is. Messzire nem jutok. A zene fogja vagyok.

Én mindig csak utazok, mindig csak tengelyen. Véletlen balett, mozdulatlan báb, zsinórjaim éppen az égig érnek. Tavasszal indulok és az első hóval érkezek. Kisvárosi színháztermek, füstös kocsmák, éjszakai klubok fogadják be örökké fáradt, örökké vándorló lelkemet. Ahol zene szól, ahol színház van én otthon vagyok.  

Az eső elállt, megmutatják magukat a csillagok. Köhögve indul az autó. Csend van, nem szólok, nincs mit mondanom.

ColorStar + Kiss Erzsi

JATE Klub, 200 néző

[1] Krúdy Gyula: A vörös postakocsi