Littlewing egy fotel mélyébe süllyedve várja, hogy színpadra lépjen a húsvéti réparock szegedi csapatával, az Atomtortával. A terem dugig fiatalokkal, középiskolás buli, mondom Tatjánának, aki elkísért, de kettőnket felezve is jócskán hajazzuk az átlagéletkort. Megölelem kicsi lányt, Liverpool online tündérét, utat vágok a pultig, sör kell és egy eldugott fotel. Onnan hallgatom lehunyt szemmel a távoli hegedűszót. Minden olyan ismerős. Ha tudnád, hogy hány ilyen koncerten jártam már, fogom meg Tatjána kezét.

Kétkedő angyalok várnak rám, nem hiszik a reinkarnációt. Monoton ritmusra hosszú kilométereket gyalogolnak a szomjas szabadcsapatok. Ha megjön az amsterdami levél, az univerzum vár rám. Van-e ott zene, nézek Eszter távolba révedő szemébe, vagy valami lepukkant ipari épület, amit elfoglalhatunk. Akkor zene is lesz. A tempó egyre keményebb, a szabadcsapatok egyre elszántabbak. Csak Eszter néz még mindig a távolba. Meséltem neki az univerzumot, a kétkedő angyalokat, a reinkarnációt. Megsüketültem, megint hajnal van, esik az eső. Az utcán is hallom a dalokat, lassan bontom le a falakat. Az univerzum, a kétkedő angyalok várhatnak még. Az amszterdami levél már a postán van…

Atomtorta - Garaboncziás Borozó, 150 néző

Másfél – JATE Klub, 200 néző

Amikor a híradó után elsötétedett a Balaton Mozi nézőtere és hangtalan osontak az apacsok Gojko Mitic vezérletével a jugoszláv hegyvidék sziklái közt, akkor a 6./a osztály és én ugyanolyan hangtalanul hátraosontunk egészen a négyforintos helyekig. Délutános héten hetente legalább háromszor megtettük ezt délelőttönként. Mennyire gyerekbarát időszak volt, ellógni az edzésről, megnézni Winnettout, beérni időben a menzára, és édesdeden szundikálni az első órán. Középiskolában Derszu Uzala lett a legjobb barátom. Iskolai vetítésen láttuk, szovjet film, kötelező volt megnézni. Aztán jó ideig újranéztem, előbb hetente, később már csak havonta, majd néha-néha. Úgy jársz itt köztünk, mint Derszu a tajgán! Ezzel cikiztek a nagyszünetben. Ma már tudom, hogy ifjúkorom kedvenc filmje szovjet-japán és rendezője Akira Kurosawa. De igazából nem ez a fontos. A mozi számít, a vetítővásznon megelevenedő élet, az a pillanat, amikor a film előtti másodpercekben lenullázódik a számláló. Mert a sötétben a vetítő halk duruzsolása közben valami más kezdődik. Kétórányi csoda. Tudod Kirké, akkor jó a film, - mondta Bálint mintegy tizenöt évvel később - ha nem érzed, hogy milyen k… kényelmetlenek a „Vöcsi” székei és nem hallod a lehajtható ülőkék recsegését, mert meg sem mozdulsz. Mondta ezt akkor, amikor éppen negyedszer ültük végig a Párizs, Texast.

Nem tudom, hányszor mondhattam ki gyermekkoromban hétvégi matinék előtt a bűvös szavakat: erkély első sor. Hétköznapokra maradt a kétforintos kérés: földszint első vagy második sor. Sok év tel el, a pesti és budai mozik emléke halványodik már, mint ahogyan azoknak a moziknak az emléke is, melyek Szegeden vártak rám a 80’-as évek elején. Dugonics, Vörös Csillag, Fáklya és persze a Szabadság, ahol akkoriban a színház opera részlege játszott és várt a szomszédos épület felújítására.

Mára egyetlen „partizán” élte túl a csatát, a Belvárosi Mozi patinás épülete meghitt hangulatú termeivel, zegzugos lépcsőivel. Nekem ez maradt a MOZI, csupa nagybetűvel, és szerencsére gyermekeim is gyakran látogatják. Az űrsebességgel száguldó vizuális kultúra nem nyomta el bennük a film személyes hangulatának imádatát. Mert egészen más egy mozi teremben ülve összemosolyogni, amikor E.T. ujjával a messzi távolba mutat. Hogyan nézhetnénk a számítógép monitora előtt egymás szemébe, hogyan érinthetnénk össze ujjaink: haza, E.T. hazamegy!

Éjjel egykor a zsinagógában Oleg befejezte a tanítást. S mivel ő nem tudott repülni, a kisegítő iskola tanulói közé ping-pong labdákat szórt. Elszabadultak az indulatok, minden repült. Repültek a labdák és a dolgozatok, repült a kréta, Oleg egy kancsó vizet lóditott a neveletlen nebulók közé, Józsi a padok tetején ugrált, Docsa megpróbált fejbe dobni. Neveletlen kölyök, megkapta a magáét. Csortam nektek is labdát, legalább valami, ha emlék nem is…

 Éjszaka, vagy hajnal. Mikor ért véget ez a nap? Véget ért? Sós kecskesajtot eszek, hozzá karcos barackpálinkát csúsztatok. A gépen Chopin szól. Szeretem a zongora hangját. Mindennek ellenére jó hetem volt, csak lelkem tört össze. Elviselhető veszteség. Naplót, ha vezetnék. Talán elkezdem. De nem vagyok még elég érett hozzá. Emlékek, lenyomatok. Lehunyom szemem, mindent látok újra. Apró részletekből rakom össze mindazt, ami szép volt.

 Húszan, harmincan aludtunk a lakásban, barátok, ismerősök. Hajnalig beszélgettünk az előző estéről. Lány mindig akadt, aki belefáradt, és vigyázott a gyerekekre. Reggel a zárt belsőudvarból csak szűrt fények jutottak a szobákba. A szőnyegen apró gyermeklábak nesze, fejünk felett izgatott suttogás. Könnyű kezek simogatása az alvó arcokon. A két gyermek hátamra ül, testével betakar. Játszanak hajammal, fülembe súgnak, megemelik szemhéjam. Boldogok. Boldog vagyok. Apa színházban volt, súgja a kicsi. Apa boldog, apa szeret, mondja a nagyobb. A szobában lassan ébredeznek a vendégek. Úgy, ahogy vagyunk, a piacra megyünk. Reggelizünk. Húszan, harmincan. Jóleső hangulat. Elmúlt. Elveszett. Nem jönnek a barátok, ülnek szépen berendezett szobákban, nézik a tévét, gyűjtenek kocsira, drága tárgyakra, nem telefonálnak, mert mondják, én mindig hallgatok. Igen. Hallgatok. Elvesztek a mondatok is.

Ha nem dugtuk el a magnót, Annamari rendre Európa Kiadóval, Kontroll Csoporttal ébresztette a csapatot. Ezt hallgattuk egész nap, biztos erre akarunk ébredni. Ő is így volt a Kalákával. Volt egy fakatona, fából volt a lova. Ez az anyag éppen kell, repülök a gyógyszerrel. Tök ugyanaz.

 Amikor meghalt anyám, akkor jutott minden eszembe, amit nem mondtam el neki. Mindkét nagyanyám a kezeim közt halt meg. Álltam anya sírjánál, ne félj, mondtam, már ismerem a halált. November volt, esett az eső. Körbeért az út.

 Bálinttal kitoltuk a babakocsit a Móra parkba. Jó indok volt arra, hogy hintába ülhessünk. Markunban apró kavicsokkal céloztuk meg a végtelent. Akkor, amikor a hinta már majdnem átfordult, Csillagász hangját hallottam. Tárulj világ, tárulj elém! A babakocsiban békésen aludt a gyermek.

 Még egy hét, már annyi sem. Csak a pillanat. Csak az, ami van, semmi, ami volt, és semmi, ami lesz.

 „Docsa nője” sokkal jobban emlékszik rám, mint ahogyan én őrá. Sokat voltam nálatok. Emlékszem, amikor Balástyán a tanyán. Emlékszem a kutyára, akit annyira szeretett a lányotok. Emlékszel? Én csak az arcára és a nevére emlékszem. A többit már töröltem.

Delete, mondtam én.

Megjelent a Szegedi Egyetem underground mellékletében

Hogy mi az underground, majd fiatal barátaim megmagyarázzák. Én több mint harminc bunkerév után erre még nem vállalkoznék. Amikor a hírhedt „bercsényis” URH koncertek végén Müller Péter rendőrsapkával a fején, gumibottal a kezében oszlatta a tömeget, úgy gondoltam, igen ez az underground. Kint a Skála áruház parkolójában már igazi rendőrök, igazi gumibottal dolgoztak, na akkor tudtam, hogy ez csak az lehet. Azóta a Sziámi névre átkeresztelt opera guru a Bétaville-t a Sziget nagyszínpadán énekli, milliárdokról tárgyal, százezer nézőben gondolkodik. Visszalépek az időben, a parkolóban megállítom a lesújtani készülő rendőr karját a levegőben, no csak egy röpke pillanatra, megveregetem saját vállam. Figyelj már öreg, - mondom magamnak szelíden, – még húsz év, és ezek Korda Gyurival nyomják, ott fog nyomulni öreg s fiatal! – Majd a rendőrhöz fordulok, - na b… oda neki, hadd szokja! - Hogy a zenénél maradjak, ef. Zámbó a Bizottságból megmondta a tutit, ezt szajkóztuk a szentendrei éjszakában. „Nem kell a púder, nem kell a vaker, nem kell a diszkó, nem kell a punk, csak egy: az undorground!” Igen, akkor ők voltak az és Bernáth Y., akinek a kiállításán brigádnaplóba jegyezték fel, hogy megérkeztél. A Bizottság ma már legenda, lánglelkű ifjak tátott szájjal hallgatják, ha mesélek róla, Bernáth Y. és ef. Zámbó keresett képzőművész. Vahorn Andrásnak Amerikáig kellett mennie, hogy elkurvuljon.  

De ezzel nincs semmi bajom. Mert mindig szükség lesz a hivatalos kultúrán túl valami másra, ami képes újat teremteni, vagy csak megújulni. És az is természetes, hogy az a sok sovány művész, aki elmerül ebben a csodálatos teremtő környezetben, a felszínre akar törni, híres akar lenni, nagykanállal szeretné enni a paprikás krumplit. A gond azzal van, ha a hivatalos beszippantja a szokatlant, az újat, és szépen beleesztergálja azt a gépezetbe. Szorgos csavar lesz, akár a többi. Még gonoszabb dolog, amikor már marketinggel érkezik lakásunk ajtajába az „undor-ground”, aki elhiszi, hogy nála igenis kopogtatott, annak csodaszép agymosásban lehet része.   

Szigorú vonalakat húzni, kategóriákat szabni, dobozolni nincs értelme. A JATE Klubban, a Vörös Yukban, és egyéb helyeken az ember, ha szorgos és kitartó, akkor beleszaladhat valami jóba. A Transglobal Underground mostanában többször játszott kishazánkban, többek között a JATE Klubban is. És bár a nevükben rejlő szó, és az hogy a csapat laza szerveződése több igen neves, befutott nemzetközi társulatnak ellentmondásosnak tűnhet, de amikor ők zúznak ritmust a színpadon, érzed, igen ez az. Underground. Szent és teremtő pillanat, út a tökéletes és a tökéletlen felé, út önmagad legbelsőbb széteső képkereteinek összeillesztéséhez.

A Klastrom-rom Taliándörögdön szakrális tér. Behunyom a szemem, és látom a Dörögd nemzetség férfi tagjait, ha máshol nem, itt levették a kalapjukat. Kicsiny, bensőséges tér, alig tucatnyi embernek.

 Generációm túl van az ötvenen. Meggazdagodtak, meghíztak, elszegényedtek. Szép lassan, egyesével megindulunk a túlpart felé. És van, aki még most is énekel és van, aki még most is hallgatja.

A Bardo, ez a csodálatos zene Kakuk Juditnak szól, aki már átevezett. Zenéjét jórészt Gasner János szerezte, idén ő is elment. Ötvenkettő és ötvennégy év. Olyan kevésnek tűnik.

 Mezítláb sétálok a fűben, hátam mögött a Klastrom-rom. Szembe jön velem Ági, mezítláb. Két városi gyerek a faluban. Tapossuk a füvet, a kavicsot, mindent, ami lábunk alá kerül. Ghymesre jöttél? – kérdi tőlem. Nézek rá csendben, szépen, lassan válaszolok: - nem, én Bárdos Deák Ágira jöttem.

Néha kevés szó is elég.

 Ági a színpadon ugrál, boldog gyereklány. A köveken, a fűben, padokon gyűlnek az emberek a következő koncertre. Elől néhány boldog fiatal huszonöt évvel ezelőtti számokra táncol. Judit és János odafent, felhők szélén ülnek. Arcukon mosoly.

A 4. században az itáliai Campana tartománybeli Nola városának püspöke imádság közben elaludt. Álmában ragyogó angyalok vették körül, kezükben virágok, melyek csilingelő hangon szólaltak meg. Ez a harang legendája. Szép történet, bár harangot használtak már a kelták és az egyiptomiak is. 606-ban Sabinianus pápa rendelte el a rendszeres harangozást, imára szólítva az embereket. Egy borús, hűvös nyári estén, Cseh Tamás és Novák János zenélt a pulai Bárkakertben, háttérben a templom tornya, a fűben és a padokon körben egészen a faluházig és oldalt a kukoricásig ültek és álltak az emberek. Csendes áhítattal hallgatták, ahogyan Cseh Tamás énekelt. Mert az úgy volt, hogy lesz gitár, és ha a beszélgetés után marad ereje, akkor talán, de nem biztos, lesz ének is. Tamás énekelt, s dal közben csendes gitár és cselló játék szólt. Ihletett pillanat, ezt érezték meg a templomharang automataindítását felügyelő angyalok. Halk kondulással, pontosan a zene ritmusában megszólalt az esti harangszó. János és Tamás, csak pillantásokat váltva, improvizálva, a harangszót a zenébe építve játszottak tovább. Soha ennél rövidebb harangszó, soha ennél rövidebb közös imádság. Lélegzethez jutottak a lelkek. Kapolcs felett, a Völgy nyugati oldalán az ég kiderült, a naplemente színes virágai borították be a kertet. Jelzés volt mindez? Véletlen? A harangszó utáni csendben Tamás befejezte a dalt, a közönség tapsolt. Az arcokon körben mosoly ült.

Hogy létezik az a bizonyos "csehtamásság", azt mindig tudtam, éreztem, de sohasem tudatosan. Csak úgy megvolt, harminc éve, mint minden más olyan dolog, ami észrevétlenül része az ember életének. Ha jól emlékszem hatvan forintba került az első bakelit, a "Levél", ami épp akkor érkezett a lakótelepi könyvesboltba, amikor érettségizni mentem. Természetes, hogy megvettem, hogy a matematika írásbeli alatt a lemez végig ott volt az asztalon. Nem értettem a matematikát, csak gépiesen műveltem, s nem értettem a cinkos összenézéseket sem a tanárok és köztem. Átengedtek, s az a lemez még ma is szól, kicsit karcosan, de az eredeti, az első nyomás. Jártam az Egyetemi Színpad előadásaira, akkor is leginkább a "Levél" miatt, s későbbiekben is megvettem Cseh Tamás új lemezeit. Nem lettem rajongó, nem utaztam városról városra, hogy ott lehessek minden koncerten, nem gyűjtöttem emlékeket. S talán nem is voltak ilyen rajongók harminc éven át. Mert Tamás nem az a megközelíthetetlen sztár volt, ma sem az. A színpadon, a filmvásznon, koncerteken ugyanaz az ember énekel, aki tizennyolc éves koromban a "Levéllel" megajándékozott. Nekem ez a lemez a "csehtamásság" alfája és omegája. Költözéseim, nyaralásaim, és a már egyre távolabbi budapesti éveim alatt rendre beugrottak a dallamok, a szövegek. Csak úgy. Mintha megtanultam volna ezt a lemezt, lett volna egy ilyen tantárgy a középiskolában, s én, mint jó tanuló, újra és újra előveszem, amit tanultam. Ez az enyém, személyes, nekem szóló "csehtamásság".

A koncert végén, a szűnni nem akaró tapsban egy női hang a Bárkarét fölött minden más hangot elnyomott: "Szeretünk Tamás!". Tamás, aki láthatóan elérzékenyült, lejött a színpadról, a fűben ülő sorok elé, s onnan, hangosítás nélkül kiáltotta világgá: "Én is szeretlek titeket!". Arcát a kapolcsi naplemente ezer színe ragyogta be.

…látom, amikor Csillagász

a csepeli papírgyár strandján,

a leeresztett medence partjára

felállított színpadon bejelenti,

hogy megalakult a VHK, s ezt

két szám éjszakába üvöltésével

azonnal nyomja is bele az agyunkba,

és látom, amikor a kockásinges,

csőnadrágos csövesek az olcsó

kommersz cseresznyepálinkától

és a vad ritmustól megrészegülve

darabokra szedik a fehérre meszelt

beton medencét, látom Grandpierre

Attilát a szegedi Délép klub nemlétező

színpadán ugrálni, látom amikor

a büféből berontó, addig egykedvűen

iszogató punkok szétpogozzák

a maguktól és a szabadság felé rohanó

világtól elszállt egyetemisták kezéből

a csodabakelitet, a világösztön kiugratását,

látom a másnapot, amikor a kétéves Zuzut

a játszótér hintájával lendítem a világmindenség

felé, tágulj világ, látom a Vasdisznó fóliával

lezárt udvarán az első szegedi Korai koncertet,

ahogyan Vécsi Tibor derékig érő raszta

hajjal ugrál, és mi amint lehet Pestnek megyünk,

a Fiatal Művészek Klubjába, ahol hajnalban

van Korai, és látom az utolsó fiatal

értelmiség tagjait, akik még a szocialista

világrendszer mérgező emlőin nevelkedtek,

hajnali transzba esnek ritmustól, vetítéstől,

viszkikólától, látom, amikor Gombafaló

Esőisten, ahogyan Kisbagoly nevezte el,

a JATE Klub színpadát keresi a közönség

között kóvályogva, látom magam is,

kitágult pupillákkal a zalai éjszakában,

ködös, sötét erdőben keresem Desmond

Tutut, zavaros álmaim igazságosztóját,

és látom Maszatot, Esztert, Zuzut,

látom őket is, vékony karjaik az égre tőrnek,

ősi ritmusokra táncolnak, ezt mind látom,

ha Korai koncerten lehunyom a szemem…

Simon Benjámin, így hívják a fiú nagyapját. Nyári délutánokon Gyál-alsó állomásnál, a parasztkocsmában Béni bácsi és mostohaunokája gyakran látott vendég. Az öreg, amolyan Pest szélére került paraszt ember, még a templomba is gumicsizmában jár, harisnyát, zoknit sohasem hord. Az udvaron télen-nyáron ott szárad a kapcarongy. A fiú talán hét éves, szőke, kék szemű, fehér bőre nyáron is vakít.

Kucorog a kocsma udvarán, a döngölt agyagon a nagy zöld fémasztal alatt, poharában matrózfröccs, málnaszörp kevés borral, és vár. Lesi, hogy megérkezzenek Pestlőrinc felől a piacról a vonatra váró cigányok. Sötét bőrű férfiak szövetnadrágban, színes ingekben, asszonyok hatalmas szoknyákban, tarka kendőkben, és fürge, örökmozgó gyerekek. A férfiak és nők bőszen szívják a mezítlábas cigarettát, mintha csak így lélegezhetnének. Kossuth, Munkás, olvassa le lassan az eldobott szürke papírdobozokról. Ahogy fogynak a sörök és a fröccsök, furcsa, távoli nyelvükön túlkiabálva egymást, úgy lesznek egyre hangosabbak. Külön sziget a kocsma udvarán, egy másik, egzotikus világ. Sokáig vár, bátorságot gyűjt, aztán elindul, asztal alól asztal alá. Így közelíti meg őket. A férfiak zsebeikben kotorászva, utolsó filléreiket keresik, még egy ital, aztán még egy. Mindig az utolsó. És valaki elkezdi, amire a fiú vár, amivel oly gyakran álmodik. Énekelnek. Majd táncolnak. Főleg az asszonyok és a gyerekek, többnyire mezítláb. Koszos fekete lábak, örvénylő virágok a szoknyák forgatagában, hangszer a tenyér, a fémasztal, a torok és a száj. Ismerős dallamok. Lassan sötétedik, a zöld fémasztalokon üres sörös korsók, boros poharak. Gyál-alsó állomásról sorra mennek el a vonatok. Amíg akad a zsebekben még néhány fillér, addig táncolnak és énekelnek. A fiú zsebében is ott lapul ötven fillér, hátha valamelyik feketeszemű, nagyszoknyás kislány elkuncsorogja tőle. Ezért dugdossa napok óta, ezért a pillanatért. Amikor a kezük összeér. Utazás. Álom és valóság határa. Ötven fillér az útlevél.

Ül a szegedi régi zsinagógában, eltelt negyven év. A színpadon a Parno Graszt. A kivetítőn ’56. májusi felvételek Paszabról, cigány emberek táncolnak, felnőttek, gyerekek. Lehunyja szemét, utazik az időben ide-oda. Újra látja a szőke kisfiút, látja, amikor mezítláb a huszonnyolcas férfi kerékpár váza alatt tekerve biciklizik, látja, amikor lovas kocsijával a szódás kolompolva érkezik a homokos Bercsényi utcába, és azt is látja, amikor dinnyét hoznak, azt is lovas kocsival, a bakon apró gyerekek ülnek apjuk mellett, mosolyognak, nevetnek, felismerik őt, ő az a pestimrei fiú, az asztal alól. Simon Benjámin mindig a legnagyobb görögdinnyét kéri, leengedi a kerekes kútba, estére jéghideg. Tapsra riad. Keresi a szódást, keresi a dinnyés kocsit, keresi mostoha nagyapját. Minden olyan életszerű volt. Hirtelen nem is tudja, hol van. Zsebéhez kap, de az elrejtett ötven fillért sehol sem találja.

Már nem kell útlevél?

 1973 augusztus 20.-a igazán emlékezetes nap volt. Egészen pontosan erre a napra tehető, hogy életmódszerűen kezdtem rock koncertekre járni, amihez sorban kapcsolódtak az újabb és újabb műfajok, jazz, komolyzene, orgona koncertek a Mátyás templomban, opera. Ezekkel húztam ki addig, míg meg nem honosodtak a többnapos fesztiválok. Vagyis nyomom a pedált immár 45 éve.

Jött Gyula és néhány hippi hogy elkérjék nővéremet a Pest-Buda mozi megnyitójára. Anyámék csak úgy engedték el, ha viszik a Janikát is, vagyis engem, mert nagyon menni akartam. 15 éves voltam, itt volt az ideje, a hajam is szépen nőtt, úgy csempésztem be magam minden reggel a Lengyel Gyulába, nehogy a diri meglásson, volt trapéz nadrágom, ábrándos tekintetem, úgy általában nagyon menőnek éreztem magam. És persze érdekelt az LGT is, bár egyáltalán nem voltam rajongójuk, de megírta az IM is, hogy ők a magyar supergroup, bakelit is volt tőlük otthon. A hippiket meg a nővérem érdekelte, leraktak az első sorban, mint egy csomagot, itt maradsz baszdmeg és eltűntek mind a büfében. Ott maradtam és tényleg szuper volt, a cucc a kor koncertjeihez képes zengett, mint az atom, és talán innen datálódik, hogy ott vagyok minden koncerten a színpad előtt rendezői balon. Ennyi idő alatt meg is süketültem, a bal fülem maximum tíz százalékos. Sztereóban már sohasem fogok hallani. Volt fúvós szekció, voltak hosszúhajú hippik színes ruhákban és pártfunkcik öltönyben nyakkendővel, és volt Barta Tamás gitárjátéka. Valami olyan elképesztő progresszív beöntést kaptam tőle, hogy csak ültem tátott szájjal az első sorban, gondoltam gitáros leszek, nagyjából enyém lesz a József Attila lakótelep összes szivárványszonyás csaja, a szeretet és a béke jegyében összefirkált vegyvédelmis válltáskámmal bejárom a világot és lesz kb. hetvenhárom gyerekem. Ilyen egyszerűen terveztem meg a jövőt, és ha meghallom a Mondj egy dalt, látom magamat több ezer koncerten az első sorban, keresem azt a hangot, azt a technikát, amitől ugyan nem lettem LGT fun, de egész életemre útravalót adott.

Gitáros sem lettem, max csak tengelykezű félember, hippi csajból is kevesebb jutott a tervezetnél, Gyula a csepeli trombitás lelépett, láttam később a cirkuszban zenélni, a trapéznadrágos Jancsika pedig elindult egy végtelen úton.

LGT: Egy dal azokért, akik nincsenek itt

 Csak sötétség jut a fél világnak,
S orvosság sincs a csalódásra,
S nagyobb az árnyék, mint a fény.
Hallgass, mert valaki kér!

Mondj egy dalt azokért, akik nincsenek itt,
Egy dalt azokért, akik várják,
Egy dalt azokért, akik nincsenek itt!

Gyertyaláng helyett reszket sok élet,
S a vihar elfújhat téged.
Az árnyék előtted lépked,
Hallgasd, mert egyszer kértek!

Mondj egy dalt azokért, akik nincsenek itt,
Egy dalt azokért, akik várják,
Egy dalt azokért, akik nincsenek itt!

LGT: A tengelykezű félember

A tengelykezű félember nem fél,
a tengelykezű félember megél,
hogyha ketten találkozunk,
mi még mindig kezet fogunk.

A tengelykezű félember nem szól,
rozsdás agya csak egy szót ért jól -
ha meghívod egy italra,
kezét érted tűzbe rakja.

A tengelykezű félember egy nap
egy egészből két részre szakadt,
egyik felét otthon hagyja,
este legyen ki fogadja.

Indián és Majom. Akkoriban sokaknak volt hasonló becenevük, Erzsébetről jöttek át a lakótelepre csajozni. Feljöttek a nővéremhez, farkánál fogva vették ki Prüntyit a hörcsögöt az akváriumból, a rádiót Luxemburgra hangolták. Szól a Led Zeppelin, amit eddig csak a vidámpark bádog hangszórójából hallottam, de úgy is tetszett. Odaszoktak a kisszobánkba, látták az ablakból, ha jött haza apám, ők a lépcsőházban lesétáltak, az öreg meg felliftezett a hetedikre.

Indiánnak derékig érő egyenes szálú, fekete haja volt. Majomról sohasem tudtuk meg, miért lett a beceneve Majom. Mentünk Erzsébetre a Csilibe, talán a Corvina játszott éppen, Soltésznak egyenes volt a haja, bajsza sem volt, úgy emlékszem, Szigeti meg mindenféle hangszeren játszott. De akkor még nem izgatott más zene, csak ami a Luxemburgon jött. „Kikísérlek a WC-re, nehogy az erzsébeti fiuk megsimogassák azt a szép pofidat amíg hugyozol” – mondta mindig Majom. Vigyázott rám, mert az erzsébeti fiuk szerették a WC-ben hugyozó idegen fiuk arcát simogatni. Újaik között gillette penge volt. Csak védték a területüket, kevés volt a jó csaj. A Csili afféle munkásotthon volt, vasmunkás művház vagy mi, ma már Csili a becsületes neve.

Mentünk a Török Flóris utcánál, volt ott valami tér és megállított minket a rendőr, kérte a személyi igazolványokat, de igazából Indiánra volt ráizgulva. Marcsinak, a nővéremnek szóvá tette, hogy nem kellene ilyen alakokkal mászkálnia, engem a másnapi iskolával basztatott, Majomnál nem talált semmi kivetni valót. Volt munkahelye és még a haja sem volt hosszú. Amikor Indián igazolványára került sor, hirtelen feltámadt a szélt. Fogta az összes lapot és vitte magával a négy égtáj felé. Na, szedjék csak össze szépen sorban mind! – adta ki a parancsot a rend őre. Szaladgáltunk körbe – körbe a téren a repkedő lapok után. Indiánnal is minden rendben volt. Volt munkahelye és lakcíme is, mégis hétről – hétre eljátszottuk ezt a kedves kis játékot.

Indián mintegy félév múlva elmaradt, eltűnt ahogyan jött, soha többé nem hallottunk róla. Sokszor eszembe jut, ha meghallok egy – egy régi Led Zeppelin számot. Majom maradt, egészen hozzánk szokott. Szüleim megszerették, néha nálunk vacsorázott. Magyarázott az öregemnek a Led Zeppelinről, az meg bólogatott, mintha lett volna fogalma, hogy miről beszélgetnek. Rászoktattam a Fradi meccsekre, de ő kizárólag a kerítésen át járt be a Népstadionba, vagy valamelyik régebbi, már betépett jegyemmel ügyeskedte be magát, hülyét csinálva a jegyszedőkből. Jól szórakoztunk. Aztán Majom se jött többé. Kocsikísérő volt a FÜSZÉRT-nél és egyszer a sofőrje elaludt, a teherautó az árokba borult. A sofőr aludt el, de a barátunkra hullott az örök álom. Rá gyakran gondolok, nem csak akkor, ha szól a Led Zeppelin. Húsz éves volt. Összetéptünk apró fecnikre néhány tucat betépett Fradi jegyet és kiszórtuk a hetedikről.

 Corvina: Elszáll az idő

Elszáll az idő
Kopár a hegytető
S a két falevél
úgy reszket, ha jő a szél.

Kegyetlen ez a nap,
éltet nem osztogat.
S a két falevél
mit tehet hát útra kél.

Úgy elszáll az idő
úgy elszáll az idő
úgy elszáll az idő

Kegyetlen ez a nap
Éltet nem osztogat.
S a két falevél
mit tehet, hát útra kél.

Úgy elszáll az idő
úgy elszáll az idő
úgy elszáll az idő

ááááá ááááá

úgy elszáll az idő
úgy elszáll az idő
úgy elszáll.