És csak ültek az autóban, néztek hosszan előre. Nem szólt senki, lassan hajnalodott. Négy óra alatt oly távoli lett minden, amit színházról, színjátszásról, Hamletről gondoltak. A szélvédőt lassan borították el az öngyilkos, apró bogarak. Pihent az ablaktörlő. Éjjel kettő után máshová érkeztek, mint ahonnan délután elindultak.

Majdnem egy hét kellett hozzá, hogy úgy érezzem, tudok írni Nekrošius Hamlet rendezéséről, de még most is csak filmként peregnek az emlékek, az elmesélhetetlen, a megmagyarázhatatlan képek. A tavalyi Shakespeare Fesztiválon Vidnyánszky Attila Shakespeare Koszorúja és egy litván Szentivánéji előadással azt hittem egyenesbe jöttem az istenített szerzővel. De a Meno Fortas Hamletje után mindent át kell értékelnem, amit eddig a színházról gondoltam. Eimuntas Nekrošius személyesen megtisztelt azzal, hogy nem rágta számba sokadszor az ismert történetet. Inkább időt hagyott, nagyon, nagyon sok időt, hogy a jelenetek és a zene költői szépségű összhangjából kibontsam a magam Hamlet történetét. Így esett meg az, hogy negyedóra játék után már nem volt idegen a barbár, hideg, jeges színpadkép, hogy örömmel töltött el a litván nyelv ritmusa, hogy nem kellett olvasnom az olvashatatlan fényújságot, ahol csak néha-néha találták el a magyar szöveg helyes pillanatát. Minden, ami a színpadon történt, maga volt a költészet. A négyórányi sűrű élményt el nem mesélhetem. Ha a világot járva valahol ezt olvassátok: Nekrošius Hamlet, ne hagyjátok ki! Csak a záró kép, a felejthetetlen öt perc, csak az, amiről mesélek. A darab elején jeges félelmükben egy dobot vernek az őrök, motyogva lesnek, mert kísérteni jött az öreg király. Néhány óra múlva a trónbitorlónak vége, de Hamlet is halott, keserű a bosszú. Az öreg király a kihalt, üres színpadon húzza, húzza körbe fiát, gyomorszorító, megrendítő szellemtánc. Dobütések a halott testen, felfoghatatlan, világba kiáltott fájdalom. Csak a gyász marad, s néhány könnycsepp a nézők szemében. Nem láttam még ennél megrendítőbb befejezést.

És csak ültek az autóban, néztek hosszan előre. Nem szólt senki, lassan hajnalodott. Négy óra alatt oly távoli lett minden, amit színházról, színjátszásról, Hamletről gondoltak. A szélvédőt lassan borították el az öngyilkos, apró bogarak. Pihent az ablaktörlő. Éjjel kettő után máshová érkeztek, mint ahonnan délután elindultak.

„Istenem, jobban hiányzik a VHK, mint a távoli kedves…" És a távoli kedves nem haragszik, hiszen ő is tudja, több mint öt éve már, hogy nem hallottam élőben a Vágtázókat. Első koncertet nem szabad kihagyni. Az utolsót igen. Az megismételhető. Minden első egyben az utolsó is.

Régen nem voltam már a PeCsában, a lepusztult szocreál csarnok ridegségével megijeszt. De muszáj menni, hívnak a belső hangok. A büfé nem olcsó, (ez Budapest), de van hagymás-zsíros kenyér. És gyülekeznek furcsa népek, varázslók, öltönyös menedzserek, halottkémrajongó családok gyerekekkel, és Anginaphi is velem van. A régi vásárcsarnok monumentális belső terét ki tudja milyen okból csendes-ülősre rendezték, széksorok indulnak a színpadtól pár méterre, szorgos, ámde tapasztalatlan Diesel pólós pancserek már foglalják az első sorokat. A dobok dübörgése még a büfében ér, berontunk, és ahogyan vártam a szabadcsapatok beözönlenek a színpad elé. Mérhető a feszültség. Tizenegy ember, tizenegy zenész, ismerkedünk, egymással, az ősi hangszereken megszólaló távoli, ám mégis ismerős hangzással, a mélyen belülről szóló dobok ritmusával. Csak Csillagásszal nem ismerkedünk, őt mindenki ismeri. Mellettem Anginaphi táncol, szemeiben az idő, szemeiben a csillagos ég, ősasszonyok termékenységi tánca a tűz körül. Az érthető varázslat. A harmadik számra már lebontjuk az első széksorokat, és a régi VHK-számok, még csak most jönnek. Azt nem látom, hogy mi lehet méterekkel hátrébb, sokan vagyunk, hallani a közönség morajlását, és elöl beindul az őserő, a teremtő áradat, sodor, magával ragad, mi vagyunk a tűz, mi vagyunk a víz. Mindent ledöntünk, lépések nélkül métereket repülünk, szállunk boldogan a felfoghatatlan zenén túli csoda ritmusára, szívünkben a duda, szívünkben a dobok, ismerjük ezeket a dalokat, együtt kiáltjuk bele hangjait az esőtől fáradt pesti éjszakába. Csapzottak és büdösek vagyunk, tapossuk egymást, öleljük egymást. A Csodaszarvas mutatja az utat, a színpadon fehér ruhába öltözött sámán tolmácsol piros csíkos Puma edzőcipőben. Minden a helyén van, minden a helyére kerül.

A  végtelenben utazunk, a mindenséggel szeretkezünk.

Csü­tör­tök es­te vég­leg le­zár­tam ma­gam­ban a Theal­ter Fesz­ti­vált. A YU-HU-RAP meg­le­pő­en szen­ve­dé­lyes erő­vel hoz­ta vis­­sza ben­nem mind­azt, amit két hó­nap alatt át sem gon­dol­tam. Tehát úgy dön­töt­tem, hogy ne­kem ez a kon­cert a Kultúrc­sem­pész Sín­busz Fesz­ti­vál nyitóelőadá­sa, de egy­ben a Theal­ter Fesz­ti­vál zá­rá­sa is. A két hó­nap köz­te sem­mi­vé lett, egy el­fe­csé­relt pil­la­nat csu­pán. A YU-HU-RAP két­ség­te­le­nül meg­ér­de­mel­te vol­na mind­két he­lyet a fesz­ti­vá­lok rend­sze­ré­ben, és a ki­emelt fi­gyel­met. Tol­nai Ot­tó szö­ve­ge­i­hez olyan szo­ro­san kö­tő­dik, aján­dék­ként tu­dom el­kép­zel­ni, a mes­ter lá­bai elé he­lyez­ve. Persze jó­po­fa volt a két olasz dal­nok a Jazz Kocs­má­ban, és ta­lán indokolt volt a tömeges érdeklő­dés is, de a sín­bu­szon csem­pé­szett, ha­tá­ro­kon át­vitt kul­tú­ra iga­zá­ból Domi szövege volt. Ez a ré­gió kö­zös hang­ja, kö­zös ze­né­je, egy­más­hoz kap­cso­ló­dó lé­te­zé­sünk szi­kár, szó­ki­mon­dó ki­vo­na­ta.

Hol vol­tak a Ré­gi Zsi­na­gó­gá­ból a köl­tők és az írók? Hol, me­lyik kocs­má­ban ol­vas­ták dohányfüst­ben és po­hár­koc­ca­ná­sok han­gos za­já­ban szen­ve­dé­lyes szö­ve­ge­i­ket? Nem tu­dom, és nem is ér­de­kel. Mert ak­kor nem ott vol­tak, ahol len­ni­ük kel­lett vol­na. Do­mon­kos Domi István so­ra­it kel­lett vol­na hall­gat­ni­uk, át­él­ni szö­veg, ze­ne és szín­ház tö­ké­le­tes har­mó­ni­á­ját. Az­tán meg­áll­ni csend­ben a Hajnóczy ut­cá­ban, és fel­só­haj­ta­ni, hú bassza­meg, mi­lyen kis pont­ja va­gyok én a vi­lág­nak!

YUUUU-HUUUU…

Hát, drMáriás tud valamit. Vasárnap délután és este két olyan hely nyitott ki a kedvéért, ami egyébként zárva tartott volna. Ráadásul mindkét helyen igen élnénk volt az érdeklődés, és akkor még igen takarékosan bánok a jelzőkkel. De a legnagyobb adaléka drMáriás kiállítás megnyitójának és a Tudósok éjszakai koncertjének a mentőcsónak szerep volt. Éjfél után úgy éreztem, e két esemény tartott vissza attól, hogy sörbe-borba fojtva bánatomat elsirassam a fesztivált. Mármint annak színházi vonulatát.

A kiállítás – Jaj, de várom már a választásokat! – a képek címével megfogott, a vászonra tőlem akár zöld tintapacákat is fröcskölhettek volna. Egy kicsit sem értek a képzőművészethez. A koncert viszont zseniális volt. Végre előbújtak a város földalatti labirintusából a Balkán ifjú partizánjai, – torok itt nem marad szárazon –, a zenére dacosan gyalogolva át vasárnap éjszakából hétfő hajnalba. Az esemény védjegye pedig maga a fesztiváligazgató, aki vad „gyermekei” között a kordon rácsába kapaszkodva, ugrálva kiabálta világgá a zenekar leegyszerűsített üzenetét: basszál, basszál, basszál, basszál, basszál!!!!

Az élet szép.

megjelent a Szegedi Egyetem környezetvédelem mellékletében

Varga nagyinak, ahogyan az egész család hívta, nem volt szüksége megújuló energiákra. A lakásban, ahol élt, nem volt vezetékes víz, de ezt mi, az unokák, nem vettük észre. Nyáron, az udvaron teknőben fürödtünk, a dézsákban mindig gyűlt az esővíz. A sparhelt szélén langyos víz várakozott, az élet télen – nyáron a konyhában zajlott. Tavasztól – őszig a kert mindent megadott, a megpucolt zöldség héját megették a nyulak, a csirkék. A nagyinak nem volt hűtője, nyáron csak annyit főzött, amennyire szükség volt, télen meg minek az a hűtő. A tej, a sör éppen jól meghűlt a pincében is. A dinnyét nyáron leengedtük a kútba. Az újsággal, ha már nem kellett begyújtott, csomagolt vele, vagy ablakot pucolt. Ha elvirágzott a hársfa, hosszú ideig hársfateát ittunk. Eső után gombát szedtünk abban az erdőben, melynek helyén most egy Auchan áruházban sorakoznak a konzervgombák. Az erdőből üres kézzel vissza nem jöhettünk. Kellett az aprófa a sparheltbe. Mindent felhasznált, mindent visszaforgatott. Nem volt szemetes kukája, soha életében. Ha világosodott, felkelt, ha sötétedett lefeküdt. Egész életében nem használt annyi áramot, mint családom egy év alatt.

Barátom vezet, és közben magyaráz. „Ez a nő százas égőt tesz a vécébe, mert csak úgy tudja elolvasni a Kiskegyedet. Az előszobában egész nap ég a villany, a hűtőt nyitva felejti. Az üres szobában megy a tévé. Hiába kérem, hogy visszaváltható üvegben vegye az innivalót, nem és nem. Hazahord nyolc-tíz csomag szemetet. Naponta kétszer kell lemenni a kukához, három műanyagpalack, néhány doboz, az már egy adag szemét. Szelektíven egybedob mindent. Képzeld csak el, a csomagolást veszi meg. Az a jó, ha a csokija be van csomagolva, aztán néhány darab meg egybe van csomagolva és ebből néhány egy nagy dobozba. Aztán a pénztárnál berakja még egy tasakba is. Agyrém! Nézd ezt a lajhárt!” – mutat az előttünk kényelmesen guruló autóra, félrerántja a kormányt, odalép az automata sebváltós BMW-nek. A kipufogón keresztül kékes füsttel távozik néhány deci gázolaj.

Felmászott a hatalmas műanyagpalack hegyre. Valahol keleten most kel a nap. Ha nem fog esni az eső, baj lesz, fogytán a víz tartalék. Az ellenséges törzs olajos őrlángjai halványodtak már. A nap szürkén, koszosan mászott elő. Olajtavak, műanyag- és fémhegyek tarkították a dísztelen vidéket. A nap gyenge fényében végignézett  a tájon, nézte azt, amit ősei a Földből hagytak neki.

1. Ülök a Grand Caféban, Ujj Zsuzsi a Csókolommal, ráadászene, Csillagok a Kextől, hallgatom, értem: „mellettem elsuhan az idő, angyalok bújnak elő”, de nem itt és nem most kezdődött, hogy egy fesztivállal lezárt nyarat két hónap csend követett, a tökéletes, vattaszerű csend, csak befelé, csak szótlanul, hogy aztán éppen november első napján menjek le az „új” Garaboncziásba, és lássam, nem állt meg az idő, a pultnál Tatjana nekem csapolja a sört, egy széken Zuzu szürcsöl, színész ül a fotel mélyén és figyel, a debütáló A Slice Of Lime nevű zenekar ifjú gitárosának édesanyja a kezemet szorongatja, mégiscsak dupla annyi időt töltöttem el koncerteken, ahány éves a fiú, lehet már véleményt is mondhatnék és talán valahol az emlékezetemben meglelhetném azt az első koncertet a Lőrinci Ifjúsági Parkban vagy a pesterzsébeti „Csili” Művelődési házban, mert ha valami kezdődött, az akkor és ott, de tulajdonképpen az is lényegtelen…

2. A lényeg az, hogy a nők „rángattak” vissza megint, mondhatnám, miközben komoly barázdákat mélyítenék összeráncolt homlokomra, de ez sem igaz, mert nem így volt, csak úgy jöttek a nők sorban, egy Kinga nevű, tini dobos lány, aki figyelemreméltó jelenség, ráadásként még pontos is, Kata az énekes lány, szintén a tehetséges tizennyolc éves korosztályból, aki szöveget ír, énekel és istenien metálhörög, bevallom nem láttam még ilyet élőben, mert az van, hogy az A Slice Of Lime megkapóan egyszerű, friss zenéje hozott vissza, hogy aztán Rutkai Borit a Specko Jednoval már újra a régi harci kedvvel üljem végig és ott volt még a másnap, a Csókolom és Ujj Zsuzsi, mert ahogyan a nézőtéren, úgy a színpadon is elmúlt az a harminc év…

3. A portugál levelek, ez a kicsiny könyv, amit egy szerelmes portugál apáca írt és egészen véletlenül vándorolt hozzám éppen ezekben a napokban, Mariana Alfocorado öt levele lett a kapocs, az idő kitágítása egészen a középkorig, mert akkor mit számít az a harmincöt év, amin agyalni kezdtem, öt nap három koncertje, öt nap és öt levél, öt nap, öt nő és végül ez a három mondat, ülök a Grand Caféban, Ujj Zsuzsi a Csókolommal, ráadászene, Csillagok a Kextől, hallgatom, értem: „csak rajzolom, hogy miről álmodom, leírom, hogy mire gondolok, csak rajzolom, hogy miről álmodom, leírom, hogy mire gondolok”…

A Vándor a szegedi éjszakában kerubokkal, nimfákkal és egyéb képzeletbeli lényekkel sétált. Boldog volt, olyan boldog, mint már régen. Hónapokkal ezelőtt érezte, hogy ez lesz, hogy Rossini ezen az éjszakán megajándékozza valami olyannal, amire egész tavasszal várt. De hogy ez így legyen, kellett egy rendezőnő, aki bátran és nagy fantáziával nyúlt a mester kétszázéves alkotásához. Kellett egy gyönyörű szoprán énekesnő, kellettek a tenor pasasok, legyen kiket elcsábítani a dívának, kellett egy dinamikusan erős, játszani is tudó kórus és kellett egy egészen fantasztikus tánckar is. Ezen az estén mindez megvolt, ahogyan a vándor szerette volna.

Rossini: Armida

MET opera a Belvárosi Moziban

Rendezte: Mary Zimmermann

„Elmehetett volna az ázsiai pusztákra madárijesztőnek, ahol Dzsalnak hívják az északi szelet. Mintha nagyon fázott volna, vagy messziről utazott volna fergeteges időben, és a hideg eső csapkodta hátulról és oldalvást a gyékényes kocsit… Egykedvűen meghajolt, és nagyon vigyázott, hogy a mohos, pókháló lepte borosüveg ki ne csússzon a hóna alól. Furcsán félszeg volt, amint váratlanul társaság előtt találta magát abban a házban, ahol máskor úgy szokták fogadni, mint egy inkognitóban levő királyt.”[1]

Vigasztalan ömlik az eső a városra, a holdat hiába keresném. Az üvegek fürgén koccannak össze kezemben, fázok. Nadrágom szára issza a vizet, súlya már több kiló. Köhögve indul az autó.

Köröttem marionett bábuk a táncoló fiatalok, gyönyörű álmuk arcukon ragyog. Testük megfeszített íj, hangszer húrja, a gondtalan magány, ahogyan járják boldog táncukat. Nézem az arcukat, kezeik játékát, a párezer mozdulatot. Lehunyt szemmel hallgatom a zenét, megszűnik a világ. Mint ahogyan mindenki a teremben a zene ritmusára kilépem a magam távolságát én is. Messzire nem jutok. A zene fogja vagyok.

Én mindig csak utazok, mindig csak tengelyen. Véletlen balett, mozdulatlan báb, zsinórjaim éppen az égig érnek. Tavasszal indulok és az első hóval érkezek. Kisvárosi színháztermek, füstös kocsmák, éjszakai klubok fogadják be örökké fáradt, örökké vándorló lelkemet. Ahol zene szól, ahol színház van én otthon vagyok.  

Az eső elállt, megmutatják magukat a csillagok. Köhögve indul az autó. Csend van, nem szólok, nincs mit mondanom.

ColorStar + Kiss Erzsi

JATE Klub, 200 néző

[1] Krúdy Gyula: A vörös postakocsi

Néhány héttel ezelőtt a Földet meg akarták támadni a marslakók. Elolvasták az útikönyveket, vettek napszemüveget, váltottak eurót, dollárt és lejt, elbúcsúztak a családtól és elindultak. Mint az összes rendes ufónak, mindenük volt a navigáció, ennek ellenére eltévedtek, és a Mennyországnál megálltak. Így jártak. Hódítani akartak, de egy baromi nagy házibuliba csöppentek. Vannak ott fent mindenféle népek, öregek és fiatalok. A felhők szélén ülve gyermek angyalok lóbálják húsos kis lábaikat. Jöttünk hódítani, mondták az ufók. Jó, mondták az angyalok, aztán csavartak néhány cigit a hódítóknak is. Azóta ott ülnek fent, ülnek ők is a felhők szélén, lóbálják vékony kis lábaikat. A Föld és a Mars már oly távoli. Indiánok vágtatnak néha át a végtelen mezőkön, élükön ki más, mint Ülő Bika. Nincsen éjszaka, és nincsen nappal. A Mennyország Fesztiválon örök a zene. Néhány marslakó raszta hajat növesztett, színes ruhákban jár, mások kemény rockzenére zúznak, és vannak metál rajongók. Nem gondolnak a Marsra. Minden pénteken este tízkor találkoznak, csavarnak egy cigit, hátra dőlnek, és énekelnek: felkel a raszta Nap. O YEAH!!!

Ladánybene27 – JATE Klub – 200 néző

Két órája ülhettem már a színházban, amikor beindultak az események. Hamlet a monológ alatt vagy mellett megdugta Opheliat, szünet után leszúrta a hallgatózó direktort, és elkezdődött az öldöklés. Mire számíthat az ember, ha péntek estére Shakespeare-t és Zagart tervez. Hát erre nem. Hogy módszeresen és látványosan gyilkolásznak a színpadon, minden hullát szem előtt hagyva, na persze a direktort kivéve, őt Hamlet jól elrejti, aztán bele mindenkit a közös sírba, jöhet Fortinbras, a taps és a függöny. Vonzom a Hamlet előadásokat. (A korral jár? Lehet.) Zagarig legalább a pólómat átveszem, ki tudja. Eszterék hoznak vörös bort, mi mást ennyi vér után, lekabátolunk, és kezdünk. Egy sms Amsterdamba: kezdődik, zene, Zagar, yippppiiiiii! Zságer Balázsék lassabb, lebegősebb számokkal kezdenek, hál’ Isten, hisz behunyt szemem előtt még mindig Laertes és Hamlet böködi egymást. Akkor inkább nyitva tartom. A vásznon a Szelíd motorosokból részlet, és végig a buli alatt filmek, a Ragyogástól a Mechanikus narancsig. Nincsenek annyian, mint előző este a Bikinin, de ez nem értékmérő, éppen jó arra, hogy mindenki táncoljon, aki akar. Ahogy múlik az idő, egyre többen lesznek a teremben, jönnek a tempósabb számok, jön a menetelés, jön az ugrálás. Éjfél után lenyomják a Screen Cowboyst, úgy ahogyan kell, billentyű állványt borogatva, félvadul. Aztán csend, ráadás nincs. A Zagar mindig akkor hagyja abba, amikor érzed, most már valami elpattan, de aztán vége, csak a kérdések maradnak, valami megfejthetetlen űr. Bezzeg Hamlet és Claudius. Tőrrel és karddal minden cérnát elvarrtak.

Hamlet – Szegedi Nemzeti Színház, Kisszínház, 200 néző

Zagar – JATE Klub, másik 201 néző