Csü­tör­tök es­te vég­leg le­zár­tam ma­gam­ban a Theal­ter Fesz­ti­vált. A YU-HU-RAP meg­le­pő­en szen­ve­dé­lyes erő­vel hoz­ta vis­­sza ben­nem mind­azt, amit két hó­nap alatt át sem gon­dol­tam. Tehát úgy dön­töt­tem, hogy ne­kem ez a kon­cert a Kultúrc­sem­pész Sín­busz Fesz­ti­vál nyitóelőadá­sa, de egy­ben a Theal­ter Fesz­ti­vál zá­rá­sa is. A két hó­nap köz­te sem­mi­vé lett, egy el­fe­csé­relt pil­la­nat csu­pán. A YU-HU-RAP két­ség­te­le­nül meg­ér­de­mel­te vol­na mind­két he­lyet a fesz­ti­vá­lok rend­sze­ré­ben, és a ki­emelt fi­gyel­met. Tol­nai Ot­tó szö­ve­ge­i­hez olyan szo­ro­san kö­tő­dik, aján­dék­ként tu­dom el­kép­zel­ni, a mes­ter lá­bai elé he­lyez­ve. Persze jó­po­fa volt a két olasz dal­nok a Jazz Kocs­má­ban, és ta­lán indokolt volt a tömeges érdeklő­dés is, de a sín­bu­szon csem­pé­szett, ha­tá­ro­kon át­vitt kul­tú­ra iga­zá­ból Domi szövege volt. Ez a ré­gió kö­zös hang­ja, kö­zös ze­né­je, egy­más­hoz kap­cso­ló­dó lé­te­zé­sünk szi­kár, szó­ki­mon­dó ki­vo­na­ta.

Hol vol­tak a Ré­gi Zsi­na­gó­gá­ból a köl­tők és az írók? Hol, me­lyik kocs­má­ban ol­vas­ták dohányfüst­ben és po­hár­koc­ca­ná­sok han­gos za­já­ban szen­ve­dé­lyes szö­ve­ge­i­ket? Nem tu­dom, és nem is ér­de­kel. Mert ak­kor nem ott vol­tak, ahol len­ni­ük kel­lett vol­na. Do­mon­kos Domi István so­ra­it kel­lett vol­na hall­gat­ni­uk, át­él­ni szö­veg, ze­ne és szín­ház tö­ké­le­tes har­mó­ni­á­ját. Az­tán meg­áll­ni csend­ben a Hajnóczy ut­cá­ban, és fel­só­haj­ta­ni, hú bassza­meg, mi­lyen kis pont­ja va­gyok én a vi­lág­nak!

YUUUU-HUUUU…